Mesél a HEGYEM: Monca a rengetegben…

“Túl vagyok az első élelmiszerosztó körutamon Moncsival és Ürmösi Andival, aki a HEGYEM karancsi nagyasszonya. Három napos túrát tettünk Nógrádban; Karancslapujtő és Bátonyterenye térségében jártunk.” Moncának, a HEGYEM új régióvezetőjének beszámolóját olvashatjuk.

Első nap
Haluska és galuska

Budapestről indult utunk először egy bátonyterenyei családhoz vezetett, ahol kipakoltuk a több zsák ajándék ruhát, majd visszamentünk Salgótarjánba, hogy bevásároljunk.

Három bevásárlókosarat pakoltunk tele. Egészséges, alapvető élelmiszereket vettünk, mert szem előtt tartottuk, hogy gyerekeknek visszük mindahányat. Ennek ellenére belecsempésztünk egy kis csokit és kekszet is persze – gyerekhez édesség nélkül menni nem bűn, de vétek…

Este 11 óra körül érkeztünk meg elosztó-központunkba, Artúrékhoz.

Artúr tisztességes neve egyébként Aurélia, aki egy férj, három gyermek, három kecske és sok-sok óriásnyúl társaságában tengeti a falusi asszonyok nem könnyű életét.

Kedves család fogadott bennünket. Artúr egész nap sütött-főzött, vacsorára kecsketúrós haluskát kaptunk, amiről még sohasem hallottam. Most már tudom, hogy a haluska olyan, mint a galuska, csak még krumplit is reszelnek a tésztába. Artúr egyébként káposztás változatot is készített, ha valaki éppen nem szeretné a kecsketúrót.

Vacsi után Andit elvittük egy másik támogatott családhoz, mi pedig visszaautóztunk Salgótarjánba egy panzióba.

Moncsi előre beharangozta, hogy „a szobában hideg lesz”, dehogy ennyire, azt nem ecsetelte… A fürdőben csak hideg víz volt, így a “villámtusolás” után vastagon beöltözve bújtunk ágyba, és hideg orral vacogtuk magunkat álomba. Jót aludtunk.

Második nap
Kosárszlalom felsőfokon

Másnap reggel csodálatos napsütésre ébredtünk. A havas táj és a verőfényes napsütés megragadó látványt nyújtott, és már nem is éreztük annyira a hideget.

Artúréknál kezdtünk: reggeli, tea, pakolás. Családonként – ahány gyerek jár ügyesen sportolni, annyi főre – pakoltuk meg a ládákat.

Kocsinkba egyszerre öt láda fér, így nekiindultunk az első családok meglátogatásának. Jövetelünk híre villámgyorsan elterjedt, így a második család után, már mindenki a kapuban várt ránk.

Segítettek becipelni a ládákat, majd a gyerekek kipakolták a tartalmát. Meglepő volt, hogy egyetlen gyerek sem esett neki, senki nem volt, aki felbontott volna bármit is, míg ott voltunk. Mindenhol rend és tisztaság fogadott bennünket, a családtagok pedig szépen, fegyelmezetten pakoltak az asztalra – vagy annak híján, az ágyra – sok-sok „Köszönjük!” kíséretében.

A helyiek elmondták, hogy Karancslapujtő valamikor jómódú bányászfalu volt, de miután bezárták a bányát, egekbe szökött a munkanélküliség.

Az itteniek többsége szorgos ember, dolgozna inkább, minthogy segélyért álljon sorba.
Most szerencsés időszak van, mert a nagy hó miatt sok közmunkára van lehetőség.

A kocsi kiürítése után vissza Artúrékhoz, újabb öt láda, majd családlátogatás, aztán megint vissza… – így ment ez addig, míg az edzés végére oda nem értünk.

Meg akartuk nézni a gyerekeinket, hogy mennyit fejlődtek.

Az edzésen tartottunk egy rövid szülői értekezletet is, beszéltünk a gyerekekkel és az edzővel.

Miután elbúcsúztunk tőlük, maradt még pár család, akikhez elmentünk, majd vissza Salgótarjánba a másnapi muníció beszerzése miatt.

Négy kosárral szlalomoztunk a sorok között, majd telepakoltuk az autónkat, és visszamentünk a „jól befűtött” kis szobánkba. Kellemes meglepetés várt ránk: tényleg meleg volt!

Kaptunk egy plusz takarót is, és éjfél után lefeküdtünk.

Harmadik nap
Óriásnyúl és kecskeláb

Másnap reggel szakadó hóesésre ébredtünk. „Hát ez nagyon nem hiányzott…” Irány Artúrék! Reggeli után elkezdtük az élelmiszerek családonkénti szortírozását.

A sors és az időjárás kegyes volt hozzánk, mert a szortírozás idejére elállt a hó, így a szabad ég alatt végzett tevékenységünk közben nem váltunk hóemberekké.

Egész nap Bátonyterenye családjait jártuk.

Autóból ki, ládát a házba be, gyerekek kipakolnak, beszélgetünk kicsit, autóba be és így tovább…

Mindenhol nagy örömmel fogadtak bennünket.

Jártunk egy kilenc gyerekes családnál – szebbnél szebb gyerekek…, akik egy egyszobás kis házikóban úgy bújtak egymáshoz, mint a kisnyulak.

A gyerekekből hat csupán egy lenge alsóban rohangált, pedig a házban nem volt igazán meleg. Kérdeztük az anyukát, hogy miért nincsenek a gyerekek felöltözve? Azt mondta, „már megszokták, így szeretik”.

Késő estére végeztünk, későn indultunk haza.

Rezümé

Három nap és rengeteg élmény… Nem biztos, hogy abban az értelemben, ahogy használni szoktuk ezt a szót. Ezek olyan „élmények”, amiket rágni kell, amiken gondolkodni kell, amiket újra és újra át kell élni.

Még akkor is, ha apró csapatunkat időközben megkergették a felbőszült libák, ha láttunk 8 kg-s óriásnyulat, nem beszélve a kecskefuttatás és a macskajáték közbeni otthagyott nevetéseinkről.